magyarul

A BLOG MAGYARÍTÁSÁHOZ ÖNKÉNTES FORDÍTÓKAT KERESÜNK, AKIK ANGOLRÓL VAGY SPANYOLRÓL TUDNÁNAK HETENTE / KÉTHETENTE 1-1 POSZTOT LEFORDÍTANI.

A JELENTKEZÉSEKET A taragui kukac interware pont hu EMAILCÍMRE VÁRJUK.

A vetés végtelenül terült el szemeink előtt. Azon a napon sem teljesítettük a normát, de kit érdekelt? Abban az iskolai építőtáborban valójában az egész országra jellemző tevékenységet gyakoroltuk: az “úgy tevést”, mintha dolgoznánk. Amikor a tanárok odanéztek, lehajoltunk és úgy tettünk, mintha a dohányültetvényben talált gazt húznánk ki éppen a földből. Ha a tanárok elmentek, akkor ismét felegyenesedtünk és visszatértünk a kamaszokat megszállottan érdeklő témánkhoz, ami - minő meglepetés! - nem a szex volt, hanem az evés.

Azon a reggelen az öntözőberendezés az ültetvény közepén állt és úgy nézett ki mint egy, a szárnyait éppen kitáró albatrosz. A barátnőimmel felmásztunk az üres vezetőfülkébe, nyomogattuk a gombokat, rángattuk a váltót, ugráltunk a foltos ülésen, és arról fantáziáltunk, hogy beindítjuk a hatalmas fémszerkezetet és minden iskolatársunkat bőrig áztatjuk. Már előre nevettünk rajtuk, de egy csepp nem sok, annyi víz se jött ki a gép kétoldalra elnyúló csöveiből. Viszont amíg ott rosszalkodtunk, találtunk egy konzervdobozt benne fura gyümölcsökkel. Olyanok voltak mint egy húsos paprika de narancssárga színük volt és kívülre nőtt ki belőlük hatalmas magjuk. A jegyrendszer szűkösségében és a mezőgazdasági összeomlás idején felnövő gyerekként nem tudtuk hogy a gyümölcs neve “marañón”.

Rögtön beleharaptunk. Édes volt és puha, de amikor a szánk el kezdett tőle kiszáradni, azt hittük, hogy mérgező. Halálra válva, üvöltözve rohantunk a felnőttekhez. Tanárunk hosszú percekig nevetett rajtunk. Amikor szánkból elmúlt a szárazság-érzet, már újra vágytunk beleharapni a gyümölcsbe, amit már a guajiras-ok is megénekeltek, amiről a nagyszüleink annyit meséltek, és amelyek nem egy múltszázadi festményen megörökítésre kerültek. Szocialista Paradicsomunk tiltott gyümölcse örökre bevésődött az emlékezetembe és majdnem húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét találkozhassam vele.

Van egy ötszobás, omladozó háza. A hetvenes években jutott hozzá, amikor a családot, akiknél cselédként dolgozott, száműzték. Először minden nap minden egyes szobán és a belső teraszon végigment, cirógatta az emeletre vezető lépcső márványkorlátját, játszott azzal, hogy mindhárom fürdőszobában megtöltötte a mosdókagylókat vízzel, csak hogy emlékeztesse magát, hogy ez a neoklasszicista stílusban épült kúria immáron az övé. Öröme addig tartott, míg az első villanykörte ki nem égett, a vakolat el nem kezdett hullani és míg el nem kezdtek gyomnövények nőni a kertben. Takarítói állást kapott egy iskolában de hatszorannyi fizetés sem lett volna elég, hogy fenntartsa az egyre nagyobbnak és barátságtalanabbnak látszó ház ősi ragyogását.

E történet hősnője ezerszer gondolt arra, hogy eladja a házat, amit korábbi munkaadóitől örökölt de nem akart semmi törvényen kívülit tenni. Kubában évtizedeken keresztül tiltották a lakások adásvételét, csak egy népszerű ” csere” - programon keresztül lehetett ingatlanokat cserélni. Rendeletek, korlátozások és szabályok tucatjai készültek, hogy szabályozzák e tevékenységet, tortúrává téve a költözést. A mindenható Lakásügyi Intézet felügyelte egy sor abszurd szabály betartását. Ennyi feltétel mellett az eljárások több mint egy évig tartottak így mire egy család beköltözhetett az új házába addigra belefáradtak az űrlapok kitöltésébe, ügyvédek megbízásába és a hivatalnokok megvesztegetésébe.

Ezen aggodalmak miatt reménykedni lehetett, hogy a Kommunista Párt hatodik kongresszusa talán engedélyezi az ingatlanok adásvételét. Amikor a kongresszus végső határozatában az állt, hogy az otthonok adásvétele legális lesz és és ez minden ingatlanra vonatkozik majd, kubaiak ezrei sóhajtottak fel megkönnyebbülten. A kúriatulajdonos hölgy a bejelentés pillanatában a nappali közepén, a tV előtt ült, épp elkerülve egy mennyezetről lehulló vízcseppet. Körbenézett a díszített végű oszlopokra, a hatalmas mahagóni ajtókra és a márvány lépcsőre amiről a korlátot már régen leszedték és eladták. Végül kitett egy táblát a kerítésre:” Eladó: öt hálószobás, sürgősen felújítandó ház. Keresek egyszobás lakást valamely más a környéken.”

Fordította: Balázs

Csoportokban utaznak körbe a havannai lakótelepeken. Kínai diákok százai, akik Kubában tanulnak spanyolul és kis színt visznek egy olyan valóságba ahol más külföldiek turistaként alig maradnak pár hétig. Nekik köszönhetően újra láthatók mandulaszemek - amik olyan gyakoriak voltak a 20. század első felében - a városban. Az az ázsiai járásmód, amikor az embernek az az érzése, hogy alig érnek a földhöz, visszatért egy időre. A tömeg a kínai negyedben, nevetgélve a papírlámpás és vörös függönyös éttermek előtt ahol a menün inkább olasz és helyi ételek vannak mint sóska és tészta.

Az egyik reggelen jónéhány eltévedt példányukkal találkoztam a központi pályaudvar közelében. Táskáik üresek, arcuk fáradt volt és lassan sétáltak. Az egyik lány - miután belenézett a szótárába - megkérdezte tőlem, hogy hol vehetnének salátát. Ez azon egyik forró hónapban volt amikor az egyetlen zöld amit a piacon venni lehet, az az uborka. De ott áltak, várva a mezőgazdasági csodát ami majd friss salátaleveleket tesz a tányérjukra. Elmondtam nekik, hogy a nap az év ezen időszakában erősen tűz és a zöldségeket csak fedett helyeken szedik le és a csomagolás hiánya akadályozza meg, hogy a városba hozzák őket. Ha esetleg mégis megérkeztek, csak nagyon magas áron voltak elérhetőek.

Öt perc múlva, magyarázatom következtében a mandulaszemek kerekebbé váltak. ” Salátát!, Salátát!” ismételgették és egyikük minden általa ismert nyelvre lefordította a szót: “lettuce, laitue, Kopfsalat, alphas ….” Mosolyogtam, nem arról volt szó, hogy nem értettem a szót, hanem elmondtam nekik, nem tudom hol találhatnának most zöldséget amit megehetnének. Nyilvánvalóan nem hittek nekem. ” Menjenek el a Four Roads térre és talán ott lesz”, végül ezt gondoltam , hogy esetleg javaslom nekik, hogy ne vegyem el teljesen a reményeiket. Fáradt léptekkel, a szélben himbálózó üres táskákkal, zöldség hiányában némileg megkopott keleti eleganciával indultak el arrafelé.

Fordította: Balázs

Hamarosan vége, és lassan
legördül az utolsó függöny is…

Sokféleképpen búcsúzhatunk el. Hagyhatunk az asztalon búcsúlevelet, de akár telefonon is elköszönhetünk… Vannak emberek, akik ha külföldre utaznak, lezárnak egy kapcsolatot vagy itt hagyják e világot, mindig a legnagyobb gondossággal járnak el, és olyan korlátokat emelnek, amelyek arra késztetik az ittmaradókat, hogy kövessék őket az úton. Aztán persze vannak olyanok is, akik az ajtót becsapva távoznak, míg mások igényt tartanak a (saját megítélésük szerint) nekik kijáró tiszteletre. Egyesek minden földi javukat igazságosan szétosztják, de természetesen akadnak olyanok is, akik hatalmuknál fogva alapjaiban megváltoztatják egy ország mindennapjait, hogy maradandó nyomot hagyjanak maguk után az utókor számára.

A kubai kommunista párt VI. kongresszusának előkészületei és a Kapitóliumban tartott pártgyűlések olyan hangulatban teltek, mintha hatalmas nyilvános megemlékezést szerveztek volna Fidel Castrónak. A színpadias búcsú egy olyan aprólékosan megszervezett nagyszabású ceremónia keretében zajlott le, amelyet öccse vezényelt le. Az április 16-i, nem titkoltan költséges katonai parádét olyan személy tiszteletére szervezték, aki nem lehetett ott a pódiumon. Nyilvánvaló volt, hogy az a férfi, aki Kuba elmúlt ötven évének történelmét meghatározta, nem fogja felolvasni azoknak a férfiaknak a nevét, akik jogot formálhatnának a legmagasabb pártposztokra. Csak ült az asztalfőnél, hogy jelenlétével igazolja, átadja a hatalmat öccsének, Raúl Castrónak. Mintha a saját végrendeletének felolvasására készült volna.

A bejelentést ováció követte, a párttanács tagjai pedig könnyes szemmel rebegtek örök hűséget a leköszönő, deres szakállú vezérnek. A televízión keresztül az egész ceremónia temetésnek tűnt: egyesek már-már hallani vélték a száraz virágok zizegését és a föld puffanását a koporsón. Az már a jövő zenéje, hogy a tábornok–elnök meg tudja-e tartani megszerzett örökségét, vagy a „nagy testvér” felügyelete alatt nem bonyolódik-e olyan sarkalatos reformokba, amelyek konfliktus forrásai lehetnek. Most már csak azt kellene tudni, hogy Fidel Castró valóban távozott-e a közéletből, és hogy utóda csalódásokat okoz-e majd nekünk vagy megtagadja Castró „örökségét”.

Fordította: Szabó Diána Nyula

A nevetés még mindig hatékony gyógyszer a napi megpróbáltatások ellen. Ezért ezen a szigeten inkább az önterápia mint a boldogság miatt görbítjük mosolyra ajkunkat. Ilyenkor általában a turisták lefotóznak minket, hazamennek és otthon elmondják, hogy egy boldog nép vagyunk és minden nehézség ellenére sem vesztettük el a humorérzékünket. Ó! A túristák és az ő magyarázataik! Mindenhol a világon az állandó mosolyunkkal vagyunk jelen - a mosollyal, amit az undor gesztusa követ - vagy az elégedettég mosolyával, ami akkor ül ki az arcunkra mikor egyévnyi küszködés után végre sikerül egy pár szemüveglencsét szerezni a gyereknek.

A hasunkat fogó nevetés ellenszere lehet a bekövetkezendő csalódásoknak is. Talán ez okból is, akárhányszor megkérdezek valakit a lehetséges reformokról, amelyek talán megszületnek a 6. Kommunista Pártkongresszuson, egy kuncogás, egy ironikus ” ha-ha” a válasz. Aztán megrántják a vállukat és elhangzanak olyan mondatok, hogy: “Nos, senkinek sem szabad, hogy illúziói legyenek….talán engedélyezik majd a ház és autóvásárlást”. Mondandójukat az öröm titokzatos gesztusával zárják, ezzel méginkább összezavarva engem. Nehéz megítélni, hogy honfitársaim többsége inkább azt szeretné, hogy a kongresszus jóváhagyja a változásokat, vagy hogy ez kudarcba fulladjon és így mutassa meg a rendszer tehetetlenségét arra, hogy megreformálja önmagát.

Habár a várakozások az elmúlt hónapokban jelentősen csökkentek, részben továbbra is megmaradtak, különösen a nélkülözők és a az ideológia szempontból legelkötelezettebbek közt. A pragmatikus Raul Castro képét felváltotta egy habozó uralkodó képe, akit fogvatart egy helyzet amit ő maga képtelen irányítani. A kongresszus, amiről néhányan azt feltételezték, hogy reformokhoz vezet majd, túl késői és idejétmúlt. A várakozással az egykor fellobbant remények is eltünedeztek. A taxisofőrök, pizzaárusok, diákok és még a pártfunkcionáriusok titkozatos mosolya mögött azok szemtelensége bújik meg, akik tudják, hogy változnak az apró dolgok és akik előre is csendes gúnnyal oltják be magukat a frusztráció ellen.

Fordította: Balázs

Az első pofonját akkor kapta, amikor csúnyán beszélt a nagymamája jelenlétében; a mondatot ezerszer kiabálta már az utcán, vagy az iskolában, de addig otthon még nem merte kimondani. Az ütés váratlanul érte, s az arcán piros nyomot, a lelkében pedig végtelen szégyenérzetet hagyott. Nagyon haragudott az idős asszonyra, mert az apró kis lakásban, ahol laktak, a trágárság a túlélés egyik eszköze volt, az a nyelvi stigma, amelyet minden környékbeli lakók viselt.

Az a maflás fájdalmas, de hatékony gyógyír volt, mert ahogy nőtt, úgy irtotta ki szájából a vulgaritás tüskés “virágait”. Még ma is gyakran elpirul, ha egy beszélgetés során valaki ok nélkül káromkodik. Attól fél, hogy Galíciából származó nagymamája bármelyik pillanatban beléphet, hogy a tettest felképelje, miközben felszólítja annak barátai előtt, hogy fogja be a száját, mert az mocskosabb a pöcegödörnél.

A múlt szombaton, a következő felvonulásra gyakorlatozó katonák egy csoportja, egy központi sugárúton durva és trágár jelmondatot skandált. Alig múlt reggel kilenc, a környék gyerekei nem iskolában, hanem otthon, meg a parkokban voltak. Az arra masírozó katonák pedig harci ritmusban üvöltötték, hogy “A jenkiken szoknya van, rajtunk pedig nadrág, s parancsnokunk szétrúgja a jenkik p…ját”. A fia ezután a szemére vetette, hogy miért kap ő káromkodásért büntetést, ha még a Fegyveres Erők katonái is trágárul beszélhetnek. Nem tudott nem gondolni nagyanyja csontos kezére, s arra, hogy a gyerekkori stigmát immár az egész nemzet viseli.

Amikor mér épp elfelejtettem, hogyan kell járni tanítani egy kisbabát, blogom születik. Egy webhely, amelyen az első szavakat tanultam kimondani, ahol a veszélyekre figyelmeztettem, és egy olyan világot próbáltam bemutatni, amelyet magam sem értek teljesen. Azelőtt úgy gondoltam, hogy nem lesz több gyerekem a lakásprobléma, a nélkülözések és a üres méhem csendes tiltakozása miatt, de aztán belekezdtem a kilobájtokkal folytatott alkímiába. A szülés fájdalmas volt és hosszú: nem órákig, hanem négy évig tartott. A vele járó vérzés nem múlt el, és viszi magával az időmet, s az energiámat. Előbukkantak persze a feltételezett dokik és arról faggattak, hogy miért keveredtem bele mindebbe. A veszélyeztetett terhesség után az újszülött császármetszéssel jött a világra, s az életemre rákerült néhány fájdalmas varrat, s bár bikinit még felvehetek, moziba nem engednek, ahogy konferenciákra sem. Nem utazhatok ki az országból és a várost sem hagyhatom el a megfigyelésemet végző árnyak nélkül, amelyek a szüléssel együtt érkeztek az életembe.

Egy olyan társadalomban lettem anyja egy újszerú és különös élőlénynek, ahol a másságot nem látják szívesen. El szeretném mesélni a családomnak és a barátaimnak, hogy szétrobbantam volna, ha nem adok életet ennek az autonóm webnaplónak, de sokan nem hisznek nekem. Ha hitelesnek ismernék el méhem gyümölcsét, akkor be kellene vallaniuk, hogy hány ezerszer hajtották el saját magzataikat a nyilvános megbélyegzettségtől való félelmükben. Így aztán egyedül maradok a gyerekkel, nézem, ahogy növekedik, megszokom mosolygó és sebhelyes arcát, hallgatok a megérzéseimre, ami azt súgja, hogy ő az a jövevény, amelyet mindig is akartam.

Láttam, ahogy nekivág a világnak és aggódtam, hogy túléli-e az odakint cinizmusát, a bántalmazásokat és a gúnyt. De ahelyett, hogy megtörve jött volna vissza, hasonszőrűek szegődtek mellé: tucatnyi másik megbélyegzett blog, akiknek szülői hozzám hasonlóan nem tudták visszatartani a szülést. Így aztán a blog-gyerekem szeleteli a születésnapi tortáját és rámkacsint: tőlem kapta a lélegzést és a cybertérben való repülés lehetőségét. De még én, a teremtője sem kontrollálom létét. Már az alternatív kubai blogoszférához tartozik, és nincs oka vállaira venni mindazt a fájdalmat, amit 2007 április 9-én, a születése napján éreztem.

A visszhangzó kiáltások egészen az erkélyemig felhallatszanak. Kezdetben csak a lépések döngése, aztán a torkokkal kisért ütem is. Már csak kevesebb mint két hét van hátra a Plaza de la Revolución-ra tervezett nagy felvonulásig, és a környéken lakóknak elegük van a gyakorlatozásból. Lezárt utcák, a forgalmat elterelő rendőrök, és a gyalogosforgalmat ellehetetlenítő századok az utcákon, ahol normál esetben autóknak, embereknek, babakocsiknak kellene közlekedniük.

Felmegyek a tetőre, hogy onnan teljes kiterjedésében rá tudjak látni a háborús koreográfiára. Rosszul mehetnek a dolgok, ha a Kommunista Párt Kongresszusa ezzel a bajonettes megmozdulással vezetődik föl. Ha tényleg a reformokról szól, akkor nem kellenének ezek az olívazöld színű egyenruhák április 16.-ra. Annyira szeretnénk, ha az eredményekről szólna a menetelés, nem pedig a félelemről. Ha azon dolgok hosszú sorát mutatnák be, amelyet elérhetnénk, nem pedig azt az elnyomó katonai erőt demonstrálnák, amink nincs is. Képzeljétek el, ahogy a Paseo utcán és környékén megvalósult álmaink vonulnának, nem pedig hideg és fenyegető gépfegyverek.

Lehetne ez mindazoknak a dolgoknak a felvonultatása, amit hiányolunk, egy örömfesztivál, ahol senkit sem kényszerítenének a részvételre. Egy iskolaigazgató sem vezényelné ki a tanulókat, hogy azok a tribün felé integetve vonuljanak el, és a munkások sem éreznék azt, hogy távolmaradásuk esetén megakadhat munkahelyi előmenetelük. Egy igazi népünnepély nem ütne sebet az ország költségvetésén, és nem kerülne egy havi nemzeti jövedelembe. Még jobb lenne, ha spontán jöhetne létre, s az emberek mosolyogva mennének az utcára, s nem szorítaná el az ember torkát úgy, mint ezek a kiálltások, amiket ma vagyunk kénytelenek hallgatni.