Canistel avagy az Eldorádó
Nagyanyám mesélt róla úgy, mint ahogyan évtizedekkel azelőtt az ő nagyszülei mesélhettek neki az Eldorádóról. Leírta nekem sárgás-narancs színét, és azt, hogy első harapásra száraznak tűnik ugyan, de a szájban már lédús és illatos. Egyik kedves időtöltése volt, hogy a canistel-ről mesélt, pedig nincs annál nehezebb, mint olyan ízt megérteni, mint amit sohasem kóstolt az ember. “Ana, és mire hasonlít?” kérdeztem tőle, mert csak az összehasonlítás útján tudtam magamnak az életemből hiányzó gyümölcs aromájáról valamilyen képet alkotni. “Olyan, mint a mamey, csak finomabb”, válaszolta.
A generációmból sokan vagyunk úgy, hogy bizonyos ízeket csak hallomásból ismerünk. A sosem kóstolt ételek által aktivált ízlelés sokat segített nekünk a Különleges Időszak legkeményebb évei alatt. Az Alquizarban található diákszálló rozsdás padjain meséltem egy csapat lánynak arról, hogy milyenek voltak azok a gyümölcsök, amiket még csak nem is kóstoltam. Az elbeszélés hetente ismétlődött az improvizált beszélgetőcsoportban, amelynek fő témái a szex és az étel voltak. Ez utóbbi volt az ott összegyűlt kamaszlányok kedvenc témája.
Telt-múlt az idő, és egy hete anyám három canistellel állított be. Egy vidéki embertől vette, több mint egynapi munka árának megfelelő pesoért. Egyből Ana jutott eszembe, aki több mint húsz éve meghalt, és életének utolsó évtizedében már nem láthatta viszont a hőn áhított gyümölcs aranyló gömbölyűségét. Teo harapott bele először, és furcsa grimaszt vágott, mielőtt megszólalt: “Tényleg olyan, mint a mamey”. Aztán visszament a szobájába anélkül, hogy látta volna az arcomon megjelenő bizonytalanságot. “Megkóstoljam, vagy ne? És ha nem is hasonlít arra, amilyennek mesélték?” Aztán elszopogattuk a két másikat, és szerencsére pont ugyanolyan volt, mint amilyennek a nagyanyám leírta.