A szocialista Paradicsom tiltott gyümölcse
A vetés végtelenül terült el szemeink előtt. Azon a napon sem teljesítettük a normát, de kit érdekelt? Abban az iskolai építőtáborban valójában az egész országra jellemző tevékenységet gyakoroltuk: az “úgy tevést”, mintha dolgoznánk. Amikor a tanárok odanéztek, lehajoltunk és úgy tettünk, mintha a dohányültetvényben talált gazt húznánk ki éppen a földből. Ha a tanárok elmentek, akkor ismét felegyenesedtünk és visszatértünk a kamaszokat megszállottan érdeklő témánkhoz, ami - minő meglepetés! - nem a szex volt, hanem az evés.
Azon a reggelen az öntözőberendezés az ültetvény közepén állt és úgy nézett ki mint egy, a szárnyait éppen kitáró albatrosz. A barátnőimmel felmásztunk az üres vezetőfülkébe, nyomogattuk a gombokat, rángattuk a váltót, ugráltunk a foltos ülésen, és arról fantáziáltunk, hogy beindítjuk a hatalmas fémszerkezetet és minden iskolatársunkat bőrig áztatjuk. Már előre nevettünk rajtuk, de egy csepp nem sok, annyi víz se jött ki a gép kétoldalra elnyúló csöveiből. Viszont amíg ott rosszalkodtunk, találtunk egy konzervdobozt benne fura gyümölcsökkel. Olyanok voltak mint egy húsos paprika de narancssárga színük volt és kívülre nőtt ki belőlük hatalmas magjuk. A jegyrendszer szűkösségében és a mezőgazdasági összeomlás idején felnövő gyerekként nem tudtuk hogy a gyümölcs neve “marañón”.
Rögtön beleharaptunk. Édes volt és puha, de amikor a szánk el kezdett tőle kiszáradni, azt hittük, hogy mérgező. Halálra válva, üvöltözve rohantunk a felnőttekhez. Tanárunk hosszú percekig nevetett rajtunk. Amikor szánkból elmúlt a szárazság-érzet, már újra vágytunk beleharapni a gyümölcsbe, amit már a guajiras-ok is megénekeltek, amiről a nagyszüleink annyit meséltek, és amelyek nem egy múltszázadi festményen megörökítésre kerültek. Szocialista Paradicsomunk tiltott gyümölcse örökre bevésődött az emlékezetembe és majdnem húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét találkozhassam vele.