magyarul

Felkavart, amikor megtudtam, hogy Diana Nyad át akarja úszni a Floridai szorost. Eszembe jutottak azok az 1994-es napok, amikor a San Leopoldo negyedben, ahol akkoriban laktam, hemzsegtek azok, akik hajóféléket eszkábáltak, hogy aztán tengerre szálljanak velük. Az egyik társaságra, akik abban az időszakban indultak útnak, amikor a kubai hatóságok egy időre visszavonták az illegális távozásra vonatkozó tilalmat, különösen jól emlékszem. A hajó fadarabokkal, bójaként szolgáló műanyag palackokkal, a Könyörületes Szűzanya képével és egy felismerhetetlenségig toldozgatott zászlóval volt felszerelve. De ami a legerősebb hatást tette rám, az az volt, hogy a rozoga járművön kizárólag öregek ültek. Volt köztük egy nagyon sötét fekete bőrű nő színes kalapban, rózsás ruhában, aki mosolygott, és spanyolul és angolul mondott köszönetet azoknak a fiúknak, akik segítettek nekik a kihajózni. Soha nem derült ki, hogy a törékeny expedíció célba ért-e, hogy a hajó összes, újrakezdésre vállalkozó idős emberének megadatott-e ez a lehetőség.

Tizenhat évvel később hallom a hírekben, hogy egy észak-amerikai nő megpróbálja úszva megtenni ugyanezt az utat, de búvárokkal, néhány kajakkal, sőt még egy orvosi csoporttal is megtámogatva. A dicséretes szándék az volt, hogy hangsúlyozza a Karib sziget és északi szomszédja közötti közelséget, és előre mozdítsa a két part kibékülését. Csakhogy a floridai szoros nekünk egyben a nemzeti sírkertünk is, egy zajló temető, ahol honfitársaink ezrei nyugszanak. Az, hogy a sportoló ezt a fontos tényt nem említette meg, egyáltalán nem tetszett nekem. És az sem, hogy ez a tengeri hőstett mintegy ünnepi fénybe vonta volna a Hemingway Kikötő 20 éves fennállásának évfordulóját. A Hemingway pedig egy olyan exkluzív klub, amelynek szépen kiépített mólójáról egy kubai állampolgár - saját jogon - még ma sem tud se hajóra, se partra szállni. Jobban tetszett volna, ha olyasvalaki szeli a Golfáram hullámait, aki világossá teszi, hogy tisztában van azzal a fájdalommal, amit ez a víz őriz, és gesztusértékű tettét annak az ’ismeretlen csónakra szálló’-nak ajánlja, aki ott végezte be az életét valamelyik cápa fogai között.

Amikor ma, kedden megtudtam, hogy 29 órányi erőfeszítés után az úszónő nem tudta teljesíteni a célját, megerősítve éreztem magam a babonás megérzéseimben. Vannak bizonyos helyek, gondoltam, amelyeknek ahhoz, hogy kevésbé legyenek szomorúak, karcsapásoknál vagy sportrekordoknál többre van szükségük. Az állami tévé szűkszavúan annyit közölt, hogy „olyan megoldhatatlan akadályok merültek fel, mint például az óránként több, mint 20 kilométeres szél.” Elképzelem, ahogy Diana küzd a hullámokkal, a fejére tűző Nappal, a szájába hatoló különösen sós tengervízzel. Tovább megyek, és megjelenik képzeletemben egy virágos kalap megmagyarázhatatlan részlete, egy kalapé, amelyet egy nő visel, miközben elhalad az úszónő mellett, aki azt gondolja, delirál a Floridai Szoros közepén.

ford.: i.

kép innen: www.elciudadano.cl/

Pont amikor a szigorú tekintetű katonai egyenruhás a kezembe nyomta a kilépési engedély kérvényezéséhez szükséges nyomtatványokat, megszólalt a mobilom. A 17. utca J és K utca közötti szakaszán található hatalmas épületet szemmel láthatóan felújították: új, aluminium keretes üvegablakok, frissen festett falak, plussz székek láthatók a hosszúkás váróteremben. A nemrég felújított intézményben semmi nem utalt tegnap arra, hogy enyhítenének a be- és kiutazásra vonatkozó korlátozásokon. Inkább úgy tűnt, hogy az utazási korlátozások légmentesen záró hatalmas iparága – jelentős, kemény valutás évi osztalékkal – még hosszú évekig érvényben marad. Rosszkedvűen vettem fel a telefont; kimerült voltam, reggel óta őrlődtem a bürokráciában. Egy, a Skype áramkörein keresztül érkező, szinte fémes hang azt kérdezte: „Hallottad, mit mondott Raúl Castro?”

Hazaértem és meghallgattam tehát a kubai elnöknek a Nemzetgyűlés előtt elhangzott beszédét. A legvége fele ez a bejelentés hangzott el:„…dolgozunk az érvényben lévő utazási szabályozások aktualizációjának intézményesítésén”. Hát, itt van a kezemben az összes olyan nyomtatvány, ami az utazási engedélyhez szükséges az útlevélen kívül (ami tele van olyan vízumokkal, amiket eddig nem tudtam felhasználni). Jövő hét csütörtökön kéne megérkeznem a San Diego-i BlogHer elnevezésű eseményre, de elképzelhetetlennek tűnik, hogy az utazási könnyítés olyan gyorsan érvénybe lépne, hogy már fel is tudnék szállni az oda tartó repülőre. Hallgatva az új Legfelsőbb Vezetőt, eszembe jutott az a barátom, aki félig viccesen félig komolyan azt mondta: „Kubában a nyitva nem jelent annyira nyitottat, a zárva meg nem annyira zártat.” Esetemben nem tudok megszabadulni attól a szkepticizmustól, amely tizenhat, az elmúlt négy év során beadott és elutasított kiutazási kérelmemből fakad.

A hazánkba való szabad belépésünk illetve az onnan való kiutazásunk módja már túl hosszú ideje része az ideológiai kényszernek. Az elszigetelődésből való kijutáshoz, illetve a hazai földre lépéshez szükséges „meghatalmazás”-hoz, az úgynevezett “fehér kártyá”-hoz való hozzájutás előfeltétele, hogy „politikailag korrekt” –nek minősítsenek. Nem hiszem, hogy a partjelző zászló kivétel nélkül mindenki számára magasba fog emelkedni. Azoknak a listája, akik valamilyen okból nem utazhatnak, továbbra is ott lesz valahol egy fiókban; meg lesznek jelölve vörös tintával azok, akik nem részesülhetnek a reform áldásából. Mindenesetre valami elindult egy irányba. Legalább remény van arra, hogy ha a kubaiak jelentős része szabadon utazhat majd, az is kiviláglik, hogy mennyire szégyenteljes, hogy vannak, akiket erőszakkal itt tartanak.

ford.: i.

Elfogyott a csokoládé! – kiabálták a barátaim, amikor kinyitottam nekik az ajtót 2006-ban, azon a bizonyos július 31-i estén. Ezzel az improvizált jelszóval a Fidel Castro által kezdeményezett utolsó intézkedési tervre utaltak, miszerint a kubai polgárok jegyrendszerre kapott élelmiszerei közé felveszik a csokoládét is. Amikor megnyomták a csengőt, két nap volt még augusztusig, és Carlos Valenciaga* már felolvasta a tévében azt a váratlan beszédet, amiben a Legfelsőbb Vezető betegségét jelentették be. Az Állami Tanács fényei szokatlan módon égve maradtak, és egyöntetű csend borult a városra. Nálunk azon a hosszúra nyúlt hajnalon senki nem tudta lecsukni a szemét.

Amikor a második pohár rum is elfogyott, a barátaink elkezdék mondani, hányszor színezték már ki fejben azt a napot, hányszor jósolták már meg azt a hírt. A férfi énekes volt, a nő tévés producer. Akkor, amikor megszülettek, majd felnőtté válásuk ideje is alatt végig, ugyanaz az állami vezető volt hatalmon. Aki meghatározta életük legapróbb részleteit is. Hallgattam őket, és meglepett, mennyi minden van lefojtva bennük; mennyi, a jövőre vonatkozó vágy szakadt fel belőlük. Valószínűleg felszabadultabbnak érezték magukat a bejelentés után. Az idő aztán megértettte velük, hogy mialatt mi a jövőről fecsegtünk, mások azon dolgoztak, hogy az ezután bekövetkező történések kontroll alatt maradjanak, méghozzá alapos kontroll alatt.

Öt évvel később az országot ’vérségi úton’ teljes mértékben átruházták. Raul Castro megkapott örökségbe egy nemzetet; a bevételi forrásaival, a problémáival és a lakosságával együtt. Minden, amit az elmúlt öt évben csinált, azt a kőkeményen elhatározott célt szolgálta, hogy megtartsa azt családi pozíciót, amit a bátyja hagyományozott rá. Lassú, felemás és felszínes reformjai jelzik, hogy érzi, haszonélvezője egy rábízott örökségnek. És a barátaim? – kérdezhetnék Önök. Nos, ők ijedten visszavonultak, amikor megértették, hogy a fiatalabb testvér kormányzása alatt az elnyomás folytatódik, és a véleménynyilvánítás büntetése továbbra is érvényben van. Soha többet nem csöngettek az ajtómon, és nem léptek be oda, ahova 2006-ban olyan hangosan kiabálva érkeztek, azt gondolva, hogy a jövő elkezdődött.

*Fidel Castro személyi titkára

ford.: i.

Az intolerancia csavarjának újabb szorítását tapasztaljuk meg mostanság, épp akkor, amikor az egyéni merészség már-már teret nyerne itt-ott. Újra figyelmeztetnek. Első jele a “Cuba’s Reasons” c. TV sorozat feltűnése volt, melynek forgatókönyvét mintha a sztálini Szovjetunióban írták volna egy 21. századi karib sziget helyett. Azután következtek a “Gyors tiltakozó felvonulások”, megnövekedett rendőri aktivitás, folyamatos mobil-lehallgatások, őrizetbevételek és házkutatások. Mindeközben a hivatalos sajtó állandóan arról szónokol, hogy a “gazdasági modell korrekciója” folyamatban van és hogy a Kubai Kommunista Párt hatodik kongresszusa “nagy visszhangot keltő siker” volt. Mi meg a megszorítások sokkjával szembesülünk, és minden merészséget végtelen büntetéssel torolnak meg.

Az Állam Bácsi által osztogatott ostorcsapások közt ezúttal ott van a festő, Pedro Pablo Oliva által üzemeltetett, Pinar del Rio-ban található kulturális központ bezárása. A helyi hatóságok által sürgősségel berendelt művészt, a Nemzeti Művészetti Díj nyertesét, megfeddték és súlyos kritikával illették. Kihallgatták egy interjúban tett kijelentésével kapcsolatban, amikor azt mondta, hogy a többpártrendszert részesíti előnyben és azt tudakolták tőle, hogy miért küldött egy rendkívül szívélyes levelet megjelentetés céljából e blog írójának. Meggyanúsították, hogy megnyitotta házát ellenforradalmárok számára és hogy külföldi országok diplomatáival bratyizott. Megfosztották a Népi Hatalom Ideiglenes Gyűlésében betöltött pozíciójától majd néhány órával később egy búcsúzó hangvételű posztert tettek műhelye ajtajára.

A Kubai Művészek és Írók Unió-jának (UNEAC) művészei ezidáig úgy döntöttek, hogy csendben maradnak és szemet hunynak. Mint az üres szemű, balsejtelmekkel küzdő kis alakok, amiket olajjal fest hónapokig a vásznára. Továbbra is fentartom, hogy most van itt az idő támogatni őt, azt mondani, hogy “Nyugodj meg, az ecseted szabadabb lesz az ideológia kötöttségek és a pártformaságok nélkül” Arra is jó alkalom, hogy azok közülünk, akiket támadások, cenzúra és a megfigyelések sújtanak, végre tegyenek valamit. Ha nem is egyezik a véleményünk és a javaslataink a jövőt illetően, legalább kifejezhetjük fájdalmunkat, összébb húzódva, hiszen az egyikünket ért csapást mindannyian érezzük.

Fordította: Balázs

Idén meg nem fürödhettünk meg az első májusi esőben, amelyet hagyományosan a boldogsággal kötnek össze. Havannában most a szárazság az úr. A faágakról alácsüngő mangók mintha csak a nyári zápor érkezésére várnának, hogy megérjenek, és megehessük őket. A földet repedések hálózzák be, a tűzvirágfákon alig van virág, és mindenhol ez a ragadós por, amely csak akkor tűnik el, ha végre zuhogni fog az eső. Mennyire hiányzik az esőcseppek kopogása az ablaktáblákon, a zápor friss illata és a vihar után a fák levelein himbálódzó esőcseppek!

De a legrosszabb az, hogy a csövek üresek, a csapokból akadozva, vékony kis sugárban jön csak a víz, a szomszédok pedig vödörben hordják a vizet, mert a vízvezetékekben alig van már tartalék a háztartások ellátására. Verejtékben úszó arcok, erős szagot árasztó ingek és csaknem üres ruhaszárító kötelek, mert az áldott eső csak nem akar megérkezni. „Ne fürödj ilyen sokáig!” – szólok be Reinaldónak a fürdőbe, mert nem akarom, hogy az erkélyünkön lévő tartály kiürüljön. A házunk ciszternája pedig már csak egy szomorú kis pocsolya, amelyhez csak szívótömlővel lehet hozzáférni.

És a szárazsághoz vegyük még hozzá azt, hogy ha végre nem jön meg az eső, akkor a termés idén még rosszabb lesz, mint tavaly. Lelki szemeimmel már látom is az újságok szalagcímeit: a banántermelés visszaesett, a rizst és a gyümölcsöket pedig tönkretette a szárazság. És ismét az az érzésem, hogy mindig lesz indok arra, miért nincs soha elég étel abban az átkozott tányérban, és miért nem nőnek soha a fizetések. Mindig lesz indok: a nem megfelelő ügyintézés, a parasztok anyagi ösztönzésének hiánya vagy az eső, amely makacsul kitart amellett, hogy nem esik.

Fordította: Klein Szilvia Sziszi

Régen olvastam, hogy a költő igazi próbája az volt, ha szonettet kellett írnia. A kompozició verslábának és a kadenciájának kényszerzubbonya a legjobbat vagy a legrosszabbat hozta elő mindenkiből aki valaha is asszonáns rímekkel próbálkozott. Bevallom, hogy nekem, a szemtelen 17 évesnek a két negyedbe és háromharmadba rendezett 11 szótagú sorok úgy tűntek, hogy csak azoknak valók akik még nem tudták rátermettségüket a szabad, modern versformákban bizonyítani. Próbáltam az újdonságot fitogtatni, amíg nem olvastam Francisco de
Quevodo-t és a *cuidado*” és a “*enamorado*” elutasításának elmélete magával nem ragadott.

Nos, el kell mondanom, a használati utasítás írása a szonetthez hasonlóan nehéz műfaj. Tudom, most kinevetnek, és azt mondják, hogy bárki meg tudna írni egy gyógyszertájékoztatót vagy egy mosógép használati utasítását. Próbálják meg, kísérletezzenek, és látni fogják, hogy milyen nehéz létrehozni egy utasításokkal teli kis könyvecskét, ami nem mások egyformán unalmas és esetlen prózájával van teli. Rá fognak jönni, hogy milyen nehéz elkerülni, hogy monoton és didaktikus ill. professzorosan arrogáns legyen, halálra untatva az olvasót.

Azért mesélem ezt el, mert most fejeztem be egy kézikönyvet a Wordpress-ről, melynek címe: ” A világhoz szóló blog” Mikor áttekintettem a több mint 400 oldalnyi összeállítást, azon tűnödtem, hogyan találtam - e bizonytalan időket átélő Kubában - időt, békét és képességet ahhoz, hogy befejezzem ezt a könyvet. Néhány barátom azt mondja, mellékvágányra futottam: egy alacsonyabbrendű műfajba……ez mindig megnevettet. Valójában - ahogy ezt mindig el is mondom nekik, - éppen most komponáltam meg az én kidolgozott szonettemet. 20 fejezete olyan, mint 14 sor és technikai információi, mint a szerelem deklarációja. A könyvemet - ahogy azt az ember életében a véletlenek hozzák -május 21-én mutatják be Madridban, a cvikkeres és sasorrú költő születésnapján. Ugyanazén az arcátlanén, aki azt írta, hogy “lángom átúszik a fagyos vízen is és tündököl, bármely kegyetlen is a törvény”. Mintha csak a végtelen szerelem helyett egy cenzúrában megfulladó országból írt blog menedzselésére utalt volna.

Fordította: Balázs

Mára eredetileg egy anyák napi szöveget terveztem, egy kis szösszenetet arról, hogy anyám keze hagyma, fokhagyma és kömény szagát árasztja… Mert olyan sok időt tölt a konyhában. El akartam mesélni nektek, mennyire örültem, amikor anyám hatalmas adag élelemmel megpakolva – melynek beszerzése egy egész hetébe és rengeteg fáradságába került – megérkezett hozzám a kollégiumba. De amikor éppen az utolsó simításokat végeztem az anyák napi cikkecskén, Santa Clarában meghalt Juan Wilfredo Soto*, és minden más jelentőségét vesztette.

Mifelénk manapság a rendőrök gumibotjai ismét munkára vágynak, ütni-verni akarnak. Az emberek titokban suttognak arról, hogy az egyenruhások egyre erőszakosabbak lesznek. Sokan részletesen is megtárgyalják ezeket az eseteket, de nem mernek nyilvánosan felszólalni ellenük. Azok, akik már ültek börtönben, nagyon jól tudják, hogy egy dolog a tévében hangoztatott jelszó, mely szerint a rendőrség a legjobb barátunk, és teljesen más dolog az, hogy ezek az azonosítószámmal rendelkező személyek büntetlenséget élveznek. És ha az őrizetes politikai felfogása eltér az uralkodó ideológiától, akkor még keményebben bánnak vele. Ahol a gyenge érvek csődöt mondanak, ott csak erős ököllel lehet meggyőzni a fogvatartottat.

Nem tudom, hogy hazám hatóságai hogyan fogják megmagyarázni Juan Wilfredo Soto halálát, de kétlem, hogy meg tudnak minket győzni arról, hogy nem a rendőrség a felelős. Nem tudom elhinni, hogy egy férfi, aki fegyver nélkül ücsörög a városközpont egyik parkjában, nagy fenyegetést jelenthetne. A következő történik: intolerenciát szítanak, azaz egyre kevésbé tartják tiszteletben a polgárokat, zöld jelzést adnak a rendőrségnek, és ez vezet az ilyen tragédiákhoz. Az olyanokhoz, mint ez a mai, ami miatt egy anya most nem az asztalnál ül, amelyet gyermekei terítettek meg, hanem egy hullaház elsötétített kamrájában virraszt fia holtteste mellett.

• A 46 éves ellenzékit egy Santa Clara-i parkban vették őrizetbe. A rendőrök bántalmazták, három nappal később meghalt.

Fordította: Klein Szilvia Sziszi